INTERJÚK

A művészlelkű haditudósító

 

Arab neve van, tökéletesen beszél magyarul. Még nem volt harminc, és már háborús övezetekből tudósította a Magyar Televíziót. Riportjait hazai és nemzetközi elismerésekkel jutalmazták. Ha ideje engedi, fest. Al Ghaoui Hesna portréját FARKAS TÍMEA rajzolta meg.

Ötven fok volt, por és bűz. Egy-egy apró sátorban nyolcan-tízen is meghúzták magukat. Félhalott gyerekeket tartottak az anyák a karjaikban. Másokban olyanok voltak, akiknek akna vitte le valamelyik végtagját. Ez a látvány fogadta Al Ghaoui Hesnát, amikor első haditudósítását készítette.

Háborús üzemmód 

A polgárháború sújtotta Darfurban járt, menekülttáborokban. Oda akkor még a CNN-t sem engedték be. A magyar lány a Nemzetközi Vöröskeresztnél talált ismerőst, és hosszú egyeztetések után a segélyszervezet segítségével jutott be. 

– Nehezen lehetett szóra bírni azokat, akik az életüket hagyták hátra. Annyira rettegtek, hogy üldözőik nevét, janjaweed milícia, ki sem lehetett ejteni – emlékszik a forgatásra.

Az öldöklést, a nyomort és a kiszolgáltatottságot elképzelni sem tudta itthonról, az induláskor. Mégis leállás és könnyek nélkül forgatott. Csak később kérdezte meg operatőrét: ennyire érzéketlen volnék? „Ha összetörnél, nézhetnél másik munka után” – hangzott a felelet.

Al Ghaoui Hesna ekkor jött rá: háborúban forgatni sajátos lelki „üzemmód”. 
– A tudósítónak látnia, hallania, éreznie kell a döbbenetet, ám azonosulni az érintettekkel nem lehet – mondja az íratlan szabályt.

Darfurban tanulta meg azt is: az interjúk bajba sodorhatják a nyilatkozókat. Egy lelkész bátran beszélt a konfliktus politikai hátteréről, amikor vöröskeresztes kísérője az újságíróra szólt: „Óvatosan! Lehetnek körülöttük besúgók, akik lelőhetik a papot.” A tudósítót napokig nyomasztotta a kérdés: hol a riporter morális felelőssége? Hiszen ha az érintettek nem beszélnek, nincs riport.

Csupán a darfuri menekülttáborban rögzített néhány fénykép árulkodik Al Ghaoui Hesna lakásában arról, hogy konfliktuszónákból tudósítja rendszeresen a Magyar Televíziót. Az arabos hangulatú enteriőr a harmincéves riporter művészi énjét mutatja. A sárgára mázolt falakon itt-ott Klimt-utánérzések: saját munkák. 
A nappaliban festőállvány félkész képpel. 

A konyhapulton laptop. Mellette a matematikus Mérő László egyik könyve hever. Nem épp vendégbarát a narancssárga kanapé, amelyből általában a tévét nézi. 

Magyar-szír vegyes házasság első gyermekeként született. Szülei ötéves korától angolórákra járatták. Akkoriban nem volt kedvére való, később az egzisztenciáját alapozta rá. Sokáig művészi pályára készült, végül a jogi egyetemet végezte el.

Közben abszurd novellákat írt. Az egyiket – nagynénje unszolására – a Népszabadságba vitte. Megtetszett a szerkesztőnek a kafkai ihletésű írás, s közölte. Erzsi, az imádkozó sáska megeszi a férjét a postán...
– Bátortalanul kérdeztem: írhatnék-e mást is? – emlékszik újságírói pályája kezdetére. 

Kézfogás a sejktől 

Kelen Károly mellett tanulta az újságírást. 

– A szerkesztő háromszor is visszaadta egy-egy kéziratomat... 

Hamar a külpolitikai rovat ajtaján kopogtatott: a szír honvédelmi miniszterrel készítene politikai interjút. Hittek is neki, meg nem is az öreg rókák.

Húgával, Naimával indult Szíriába. 

– Édesapám rokonai közt akadnak újságírók, náluk találkoztunk először a tárcavezetővel. De egy szót sem szólt hozzánk. Amikor Mustafa Tlass távozni akart, a testvérem összeszedte minden bátorságát, és leteremtette a politikust: de hisz arról volt szó, hogy komoly interjút ad a nővéremnek!

Adott.

Meglódult az újságírói karrier: a köztévé csábította. Híradózik és a Panorámának dolgozik.

Háborús forgatásainak részletezése közben elvékonyodik a hangja. 

– Féltünk a bombáktól. De volt olyan helyzet is, hogy a járókelőktől kellett tartanunk. Libanonban forgattunk, amikor egy férfi uszítására meg akartak lincselni bennünket, mert azt gondolták, kémek vagyunk. 
Hogy nő, inkább előny. A férfiak inkább segítőkészek. (Kivéve azt a libanonit...)
Arabtudása sok kaput kinyit. 

– Ha anyanyelvükön szólítom meg az embereket, mindig készségesebbek. Amikor Kairóban az iszlám és a keresztény világ kapcsolatáról forgattam, az egyik legfőbb szunnita méltóság, Tantawi sejk kezet csókolt nekem. Nagyon meglepett. Eszem ágában sem volt, hogy kezet nyújtsak neki. Tudtam: az ő vallásuk szerint férfi nem érinthet idegen nőt. Ám a sejk ki akarta fejezni, hogy tiszteletben tartja az európai szokásokat.

A riporter dolga

>A tudósító állítja: mostanra megszokta a veszélyt. Amikor dolgozik, többnyire nem fél. 
– Nincs rá idő. Csak amikor hazatérek, akkor tör ki az elfojtott feszültség. 

Amikor beteszi az itthoni szekrénybe a PRESS feliratú sisakot, mellényt.

Beletörődött, hogy háborúban félnek az emberek, tartózkodóak a hatóságok, a katonák meg nem nyilatkozhatnak. 
– Ezért inkább a személyes történeteket keresem. 

Van véleménye természetesen a Hamasz és Izrael közötti konfliktusról, de megtartja magának. 
– A tudósítónak nem az a dolga, hogy minősítsen vagy ítélkezzen – szögezi le.

  • 168óra online
  • Farkas Tímea
  • 2009. 02. 28.