INTERJÚK

Riportkönyv a félelem és a szenvedés világáról

 

„Al Ghaoui Hesna szemlélete, a nézőpontja eleve multikulturális. A génjeiből fakadóan. Nem csak beszél sok nyelven, hanem ért is: magától értetődően tud azokról az emberekről, életmódokról, történelmi beidegződésekről, amelyekre a minden szempontból messzebbről érkező újságíró legfeljebb rácsodálkozik” – írja recenzensünk a fiatal riporternő új könyvéről.

Nálunk a haditudósítói tevékenység a külpolitikai újságírás részeként a II. világháború és a NATO-tagságunk kezdete közti évtizedekben, érthetően, nem állt az érdeklődés homlokterében, ugyanis ekkoriban a világ háborúi távolestek a médiafogyasztóktól, akik leginkább a félelem nélküli lovag (Chrudinák), az elmélyült-hűvös elemző (Benda) és az érzelmességre is hajlamos utazó (Tvrtko) karakteres, rangos teljesítményére figyelhettek fel, főként tévés produkcióik nyomán.

Al Ghaoui Hesna nem csak abban különbözik tőlük, hogy nő, hanem abban is, hogy – miközben néhány szakmai erényüket a magáénak tudhatja – a szemlélete, a nézőpontja eleve multikulturális. A génjeiből fakadóan. Nem csak beszél sok nyelven, hanem ért is: magától értetődően tud azokról az emberekről, életmódokról, történelmi beidegződésekről, amelyekre a minden szempontból messzebbről érkező újságíró legfeljebb rácsodálkozik.

Ez a kollegina természetes adottsága, kulturális tőkéje, amely a tudósítói munkához önmagában kevés lenne. De megvan a többlet is: tud írni. A Libanonban, Izraelben, Észak-Irakban és Szudánban szerzett élményeit, tapasztalatait eleven leírásokban, nagyon sok ember tömör-pontos, néha vonzóan szellemes ábrázolásával, a gyakran véres események fegyelmezetten tényszerű, de mindig áldozatközeli bemutatásával, a társadalmi, politikai háttér olykor informatív, olykor hangulati érzékeltetésével adja közre. A terjedelmes könyv lendületes, jó ritmusú, négy fejezetének belső szerkezete is átgondolt. A szerzőnek örvendetesen nagy az úgynevezett asszociációs tartománya, ezért sok mindenről sok minden juthat az eszébe. Jó publicisztikai erővel helyezi történelmi kontextusba az aktuális eseményeket, amikor például azt bizonyítja, hogy a kiszolgáltatott élethelyzetből egyenes út vezet a radikalizmushoz. Vagy azt, hogy a közöny veszélyes. Vagy amikor arról beszél, hogy XVI. Benedek pápa az afrikai útján mondott beszédével „romba döntötte” az ott folyó AIDS-ellenes harcot. Vagy arról, hogy milyen volt és miért is lehetett olyan Szadam Husszein rémuralma. Vagy arról a szakmai tapasztalatáról, hogy a tévék nem humanizmusból (lásd híradók), hanem csak azért nem akarják a háború lényegét, tehát a gyakran véres látványát bemutatni, mert félnek, hogy egyes nézők elkapcsolnak a csatornáról, és ezzel – teszem hozzá én – veszélyben forog a műsorközeli időben nyerhető reklámok mennyisége és ára.

Ezek után és közben kissé (ál)naivnak hat az a mondata, hogy „Miért nem tesz valaki végre valami érdemlegeset az öldöklés megállításáért?”, hiszen pontosan tudja: a háború, mint az érdekek harcának legvéresebb terepe meglehetősen ritkán egyszerűsíthető le az aktuálisan meghatározó politikusok személyes szándékára vagy humanizmusuk fokára. Kissé közhelyes a gyakori, konyhaszintű morfondírozása a nők és a férfiak különbözőségéről. De általában ellenáll a bulvárigényeknek. Az olvasónak sokat kell „dolgoznia”, mire megtudja, hogy a szerző általában hogyan áll a férfiakkal (101.oldal), majd, hogy (103.) 31 éves, hogy (104.) fatalista, hogy hogyan hívják a barátját (127.), aki (159.) rádiós és Afganisztánban ismerkedett meg vele. Mindez kedves, színes és magánéletből elég is lenne. Kár arról többször is vallomást tennie, hogy családjának minden tagja (nagymamáig, nagynéniig bezárólag) nem egyszerűen szeretetreméltó, kitűnő, hanem fantasztikus ember, csakúgy mint mindegyik említett kollégája. Körülbelül úgy, ahogy Oscar-díjasok teszik, de ők legalább csak egyszer és röviden.

A kulisszák mögöttit bemutatni mindig hálás teendő, amelyet szerzőnk tehetségesen, láttató erővel végez. Szereplése az eseményekben hiteles és meggyőző, de kockázatos sokszor hangsúlyoznia a személyes nehézségeket, mert az olvasót fáraszthatja, fásulttá teheti, hiszen már a könyv megvásárlásakor tudta, hogy 230 oldalnyi, permanens életveszélyről lesz szó. Meggyőződésem, hogy ezek és más túlírtságok nem valamiféle exhibicionizmusból fakadnak, hanem a szerzőnek abból az aggodalmából, hogy a leírásai nem eléggé erőteljesek, ezért szükségesek a lábjegyzetszerű értelmező mondatok. Nem szükségesek.

Azon morfondírozom, hogy mikor tölti be közhasznúbban a hívatását Al Ghaoui Hesna: akkor-e, ha egyperces híradós megjelenéseivel, ritkán terjedelmes tévés beszámolói révén sokak számára válik ismertté, vagy ha folyamatosan – és rangos lapoknak - írt tudósításokkal talán jóval kevesebb ember számára, de sokkal többet és lényegesebbet mondhat a tárgyáról? Kár lenne, ha erre az utóbbira nem kerülne sor – ez talán a legfőbb szakmai haszna színvonalas könyvének, amely így a kollegiális biztatás ürügye, oka és legfőbb garanciája is.


Cserhalm Imre | http://www.emasa.hu | 2010. december 30