INTERJÚK

Nem nézhetjük ölbe tett kézzel az öldöklést

 

Magyar anya és szír apa gyermekeként Salgótarjánban nevelkedett, és ugyan kisgyermekként festőművésznek, később novellaírónak készült, végül frontkóros lett belőle. Al Ghaoui Hesna a Magyar Televízió tudósítójaként az elmúlt években 15 országból hozta nekünk a híreket, sok esetben veszélyekkel tűzdelt háborús övezetekből. Nemrég megjelent könyve kapcsán egy kávé mellett beszélgettünk vele.

 

Alig múlt harminc, mégis jó pár szakmai elismeréssel zsebében járja a világot azzal a céllal, hogy a külpolitika iránt egyre kevésbé fogékony hazánkfiainak megmutassa a világ számos népének életét feldúló háborúkat, az azokkal járó borzalmakat, érthető formában, mindennapi élettörténeteken keresztül.

Az ünnepi könyváradatban került a polcokra a „Háborúk földjén – Egy tudósítónő vallomásai a válságövezetek megrázó hétköznapjairól” című könyve, miközben nemrég indult videoblogján folyamatosan beszámol az épp aktuális forgatási helyszíneken történtekről, így legutóbbi afgán és madagaszkári kalandjairól is első kézből értesülhetünk a neten szörfölve.

Mivel engem is meglehetősen bonyolult névvel ajándékozott meg a sors, magától értetődik az első kérdésem; Van-e valami jelentése a nevednek, ha lefordítjuk magyarra?

Hosszú évekig tagadtam, hogy lenne, mivel nehezemre esett bevallani az igazságot. Az arab nevek rendszerint valami pozitív tulajdonsággal ruházzák fel viselőjüket, a Hesna például szépséget jelent. A vezetéknevem már keményebb dió. Mint oly sok szónak az arab nyelvben, ennek is számtalan értelmezése létezik: büszke, rátarti, beképzelt. Mikor bemutatkozom, sokan viccelődnek is ezen: na itt jön a beképzelt szépség.

A származásod a Közel-Keleten azért gondolom inkább előny, a nyelvtudásod folytán talán könnyebben megnyílnak előtted az ajtók, és az emberek is, hiszen „apanyelved” az arab.

A nevem ellenére az anyanyelvem magyar, és bár édesapám szír, az arabot már felnőtt fejjel tanultam meg, mert ami a gyerekkori szíriai nyaralások alatt ragadt rám, az édeskevés volt. A munkámnak talán az egyik legnehezebb része volt az, hogy a nyelvet olyan szinten elsajátítsam, hogy mára arabul tudok dolgozni.

Aki elolvassa a Háborúk földjén-t, megtudhatja, honnan ered a könyv írásának ötlete, és rájöhet, hogy a mű visszaemlékezés útján született. Mégis annyira élményszerű, és olvasmányos, hogy úgy érezzük, mi magunk is ott baktatunk veled, a romok között.

Komoly dilemma volt, hogy milyen időben íródjon a könyv, végül a jelen idő mellett döntöttem, pontosan azért, hogy akciófilm-szerűen az olvasót is bevonva mesélhessem el a történetet. A forgatások alatt természetesen nem jut időm arra, hogy naplót vezessek, így nem voltak jegyzeteim. Az elkészült anyagokat visszanézve, a családnak küldött emaileket átböngészve, és az emlékképekre alapozva szedtem össze a gondolataimat. Igyekeztem elrugaszkodni a riporteri megközelítéstől, és az érzéseimen keresztül bemutatni a forgatások körülményeit. Ami éppen eszembe jutott, leírtam, így kerültek bele gyermekkori emlékek is, amivel úgy érzem, elég nagy rálátást adtam a magánéletemre, a családomhoz fűződő igen szoros kapcsolatomra, ami még személyesebbé teszi a hangvételt.

Nem is beszélve arról, hogy legmélyebb félelmeidről, a téged marcangoló rémálmokról, a halálhoz fűződő viszonyodról is teljes őszinteséggel írsz. Talán a családod is a könyvből fog értesülni egyes sztorikról és belső vívódásaidról.

Volt is bennem félelem ezzel kapcsolatban, hogy a szüleim mit fognak majd szólni, de rengeteget segített a húgom, Naima, akivel nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és aki másodlagos olvasószerkesztőként működött közre a cenzúrázásban. Többször említette is nekem, hogy túl sokat foglalkozom a halál gondolatával, amire én azt válaszoltam, hogy ez velejárója a munkámnak, természetes, hogy akaratlanul is gyakrabban szembesülök ilyen gondolatokkal, és nem akarom szépíteni a helyzetet.

Többször éreztem úgy, hogy írás közben, a távolból szemlélve azért néha már átértékelted a múltbéli helyzetet.

Valóban van a könyvnek egy ilyen aspektusa is, hiszen gondolatban újra átélve a történteket a mai énemmel bizonyos helyzeteket már másként kezelnék. Ennek ellenére nem bántam meg semmit, ennek is inkább a pozitív oldalát látom, azt, hogy az ember érik, változik, fejlődik, és ez így van rendjén, a tanulságokat levonva a következő alkalommal majd jobban helytállok hasonló szituációban.

Az írásban az a jó, hogy továbbgondolkodásra sarkallt, így visszatekintve bennem is letisztult a kép, amire a forgatás hevében sem idő, sem lehetőség nincsen. Az írás egyfajta ön-analízis, sokszor éreztem közben azt, hogy keresem a választ arra a kérdésre, amit már sokan feltettek nekem, hogy miért is csinálom ezt.

Sokszor az interjúalanyaid is neked szegezik a kérdést: minek jössz ide, úgysem segítesz rajtunk a kíváncsiságoddal.

Ezzel a fajta elutasítással valóban sokszor szembesülök, ettől függetlenül úgy vélem, az a feladatom, hogy megmutassam az embereknek, mi történik körülöttünk. Számomra felfoghatatlan, hogy a huszonegyedik században a világ ölbe tett kézzel nézi, hogy emberek öldösik egymást. De abban bízom, néha talán az én riportjaim is hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek szembesüljenek azzal, mi történik a világban, és hogy ne csukja be mindenki a szemét, a fülét. Mert ezt nem tehetjük meg, ma már minden mindennel összefügg, és távoli dolgoknak is hatása lehet az életünkre. Ha csak egy kicsit is sikerül elérnem, hogy néhányan felelősebben gondolkozzanak, és picit jobb legyen a világ, már megérte.

Ahogy nemrég az amerikai milliárdosok is összefogtak a szegények megsegítésére, úgy hazánkban is számos civil szervezet működik, amelyek távoli országokba küldenek segélyszállítmányt, orvos csapatokat. Lehet, hogy naivitás abban hinni, hogy én is tehetek valamit azért, hogy a fejekben elinduljon a változás, de ha nem hinnék ebben, felesleges lenne dolgoznom.

Két évvel ezelőtt egyszer már nyilatkoztál úgy, hogy egyre többször érzed, ez lesz az utolsó utad, és abbahagyod a válságövezetekből való tudósítást. Az élet valahogy mégis átírta ezt a forgatókönyvet.

Amikor a könyvet befejeztem, helyükre kerültek bennem az elmúlt évek eseményei, akkor úgy éreztem, lezártam magamban egy korszakot, és megbékéltem a gondolattal, hogy többet nem megyek háborús környékre. Ez az érzés egészen két hétig tartott, míg kaptam egy telefont, hogy lenne egy lehetőség Afganisztánba menni.

És akkor újból elkapott a harctéri láz. Akkor igazából minden maradt a régiben?

Ma már úgy gondolom, hogy nem kell lezárni semmit, majd lezárja magát ez a fejezet, amikor akarja. Időközben átkerültem a híradótól a dokumentumfilm szerkesztőségre, ami azért más jellegű feladat. Elcsépelt mondás, de hiszem, hogy igaz: a váltásra, a változatosságra szükség van a munkában is. Most már nem ragaszkodom hozzá, hogy kizárólag háborús térségbe menjek, inkább jó sztorikat szeretnék felkutatni, talán épp ideje ebből a haditudósító szerepkörből kilépni.

Ehhez képest elindítottad a blogodat, az Egy frontkóros naplóját…

Ez egy érdekes téma, igen. Sokat gondolkoztunk, hogy ez legyen a könyv címe, ami tökéletesen passzolt volna a mondanivalóhoz, ám végül elvetettük. Így a blog örökölte meg, bár lehet, hogy idővel majd át kell keresztelnünk, ez a soron következő munkák függvénye.

Az első bejegyzések még háborús környezetben, Afganisztánban készültek, a téma itt a segélyek elosztásának kényes kérdése volt. Egy konkrét programról is forgattunk: arról, hogy a Magyar Baptista Szeretetszolgálat hogyan képez ki afgán mentősöket arra, hogy a korábban átadott mentőautókat szakszerűen tudják használni. Aztán Madagaszkárra mentünk az Afrikai-Magyar Egyesület orvos misszióval, ahol a kuruzslók kontra nyugati orvoslás körében gyűjtöttünk anyagot egy dokumentumfilmhez. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eltervezett interjúk mellett sokszor váratlan érdekességekbe is belefutunk, így például Madagaszkáron részt vettünk több ördögűzésen is, ami a helyi szokásoknak megfelelően szerves részét képezi a misének.

A könyvben is teszel utalást arra, hogy mennyire fontosak az előkészületek egy forgatás során, és hogy maga az interjú elkészítése ehhez képest már szinte gyerekjáték. A gond az, hogy ezt persze sehol nem tanítják.

Igen, ez számomra is nehézség volt még kezdő koromban, és idővel alakítottam ki a gyakorlatot a munka során. Pár éve tanítok a Budapesti Kommunikációs Főiskolán, a nemzetközi trendekről a televíziózásban, ahol pontosan erre próbálom helyezni a hangsúlyt, átadni azt a tudást, amit nekem annak idején senki nem rágott a számba. Hogyan készüljünk fel a riportra, hogy találhatjuk meg a megbízható forrásokat, kiket kérdezzünk meg első körben, hogyan szerezzünk kontaktszemélyeket. Ez egy nagyon komoly kutatómunka, ami sok esetben azért is fárasztó, mert a forgatási helyszínen is folytatódik. Miközben az egyik interjút készítjük, már a következőt, és a másnap esedékeseket kell megszervezni. Ezért is írtam a könyvben, hogy ha lenne egy médiatündér, akitől bármit kérhetnék, akkor a válaszom az lenne: egy titkárnőt, egy titkárnőt, egy titkárnőt szeretnék! Aki ezeket a feladatokat levenné a vállamról.

Volt olyan út, ami az előkészületek ellenére nem valósult meg? Van olyan hely, ahova még szeretnél eljutni?

Afganisztáni munka több esetben is meghiúsult már, mivel nem kaptunk vízumot, vagy a biztonsági körülmények alakulása miatt az együttműködő partnerek lemondták. Ahova még mindenképpen szeretnék eljutni, az egy vidéki forgatás Afganisztánban, valamint Bagdad, mivel Irakban csak az északi országrészbe sikerült bejutni.

Idén lesz még külföldi munkád, vagy már csak a jövő évre vannak tervek?

Az év végéig a legutolsó két út utómunkálatai vannak soron. Afganisztánból 14, Madagaszkárról 23 órányi nyersanyagot kell feldolgozni egy-egy ötven perces filmben, ami kihívásokkal teli feladat. Kiválogatni, hogy mi maradjon ki, mi kerüljön bele, talán ezek a legnehezebb döntések.

Ami a jövőt illeti, több téma is izgatja a fantáziámat, az egyik a gyerekkatonaság, a másik pedig az Afrika számos országát behálózó koldusmaffiák, amelyek utcagyerekeket futtatnak.

Újabb könyvre számíthatunk még tőled?

Ezt sokan kérdezték már, de válaszul csak mosolyogni tudok. Az igazat megvallva, fogalmam sincsen. Az biztos, hogy a szépirodalomhoz szívesen visszakanyarodnék, egy novelláskötetet örömmel kiadnék, ha ehhez elég frappáns írás összegyűlne. Igaz, a riporteri gondolkodásmódból nehéz átkapcsolni a szépirodalmira, de ezt a tervemet nem adom fel.

Zboróvári Krisztina | Lafemme-magazin | 2010. december 22.