INTERJÚK

Al Ghaoui Hesna: A veszélyre nem lehet felkészülni

 

Kamera Hungária-díjas riporter, aki férfiakat megszégyenítő magabiztossággal tudósít a tűzvonalból. Al Ghaoui Hesna nemegyszer volt már életveszélyben, mégis úgy beszél a munkájáról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy törékeny nő létére időnként haditudósítóként dolgozik.

A szíriai apától és magyar anyától származó Hesna arabtudásának és családi gyökereinek köszönhetően otthonosan mozog a Közel-Kelet fegyveres konfliktusoktól terhelt térségében. Azon televíziósok közé tartozik, akik olyan megszállottsággal végzik a munkájukat, hogy gyakran még a szabadságuk alatt sem képesek letenni a mikrofont. Akár azt is mondhatnánk, hogy az Isten is erre a pályára teremtette, Hesnának azonban ennél jóval több lehetőséget tartogat a sors…

– Hogyan lettél haditudósító? 

– Az általános iskolában a nyelvek érdekeltek, de csak annyit tudtam, hogy külföldön szeretnék tanulni. Sikerült is a Soros Alapítvány ösztöndíjával kijutnom az Egyesült Államokba, ahol Portland egyik magán-középiskolájában tanultam. Ez az egy év meglehetősen meghatározó volt az életemben. Rengeteget foglalkoztam festészettel, és elkezdtem novellákat írni. Azzal az elhatározással jöttem haza, hogy művész leszek. A realitások persze mindig beleszólnak az álmokba. Van két nagynéném, akik fantasztikusan festenek. Ők rájöttek, hogy Magyarországon a tehetség önmagában kevés az érvényesüléshez. Emiatt aztán más pályát választottam, és felvételiztem a jogi egyetemre. Az egyetem alatt folytattam a novellaírást. Néhány munkám megjelent a Népszabadságban, ahol aztán újságíróként kezdtem dolgozni. Ott biztattak: használjam ki, hogy beszélek arabul. Így csöppentem később a tévés szakmába. Amikor először lehetőségem nyílt rá, hogy kiutazzak forgatni, természetes volt, hogy mennem kell.

– Honnan merítesz bátorságot, hogy ilyen veszélyes szituációkban dolgozz?

– Ahány helyzetben voltam, mind más természetű volt, így mások voltak a veszélyek is. A legnehezebb éppen az, hogy ezekre nem lehet felkészülni. Dárfúrban például nem találkoztunk fegyveres milíciákkal, de a kísérőink sokszor annyira feszültek voltak, hogy ebből éreztük, milyen veszélyben vagyunk. Volt rá példa, hogy fejbe lőttek újságírót azért, mert rossz helyen forgatott. Libanonban voltam először klasszikus értelemben vett háborúban. Bejrútban dolgoztunk, ahol akkor folyamatosan bombáztak. Ott az a frusztráció altatta el a veszélyérzetünket, hogy a katonaság szinte sehol nem hagyott minket filmezni. Máskor azért tompul a félelem, mert az ember kezében kamera vagy mikrofon van, és arra koncentrál, nehogy lemaradjon valamiről. Amikor valahol becsapódik egy bomba, mindenki menekül, kivéve a tudósítót, aki közelebb akar férkőzni az eseményhez. Rengeteg újságíró szokott így megsérülni. Érdekes, mostanában az utazás előtt gyakran eszembe jut, hogy ez talán az utolsó lehet.

– Utolsó, mert abbahagyod, vagy mert történik veled valami?

– Mert abbahagyom. Azt nem tudom elképzelni, hogy történik velem valami. A vezérelvem az, hogy a baj itthon is megtörténhet. Hiszek abban, hogy minden úgy történik, ahogy lennie kell. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen szabad akaratunk, de bizonyos ponton túl nem tudjuk az életünket befolyásolni.

– Változott a gondolkodásmódod, mióta testközelből látod a háború borzalmait?

– Az életről alapvetően mindig úgy gondolkodtam, mint most. De biztos, hogy jobban értékelek bizonyos dolgokat, miután láttam, hogy milyen nyomorban élnek emberek, vagy hogy a háború egy addig jólétben élő országban milyen katasztrofális helyzetet tud teremteni. Találkoztam olyan fiatallal, aki ilyen körülmények között folyékonyan beszélt angolul, elvégzett egy egyetemet, mégis, valószínűleg élete végéig egy papírboltban fog dolgozni. Ilyenkor a saját lehetőségeimet is újraértékelem.

– Úgy gondolom, a haditudósítókban van egy állandó belső disszonancia. Egyrészt a megélhetésüket, szakmai sikereiket köszönhetik a háborúnak, másrészt azonban nem hinném, hogy többségük ne lenne pacifista. Te hogyan látod ezt a paradox helyzetet?

– Valóban furcsa, kettős érzés ez. Távolról sem várom, hogy bárhol a világban háború legyen, abban azonban bízom, hogy ha történik valami, ott lehetek a helyszínen. Tény, hogy mióta közelről látom ezeket a konfliktusokat, a háborúellenes érzések nőttek bennem. Borzasztó látni, hogyan teszi tönkre családok ezreit akár egy tíznapos háború is. Hogy milyen lassan tér magához egy ország, vagy hogyan megy tönkre az állandó fenyegetettségben élő emberek élete.

 – Különbözik a látásmódod a férfi kollégáidétól?

– Jó esetben minden egyes újságírónak saját stílusa van. Én arra törekszem, hogy bármilyen politikával átitatott eseményről is legyen szó, megpróbáljam azt emberi történetekbe ágyazva bemutatni. A nézőket nem a politikusok szólamai, hanem az egyszerű emberek, családok sorsa érinti meg. A Közel-Kelet bonyolult összefüggésekkel teli politikai viszonyait csak kevesen tudják követni, és a többséget talán nem is érdekli. Ha azonban egy-egy emberi történetet látnak, azon keresztül eljuthat hozzájuk valami az adott szituációból.

– Előfordult már, hogy megcsömörlöttél a munkádtól?

– Voltam már közel ahhoz, hogy úgy döntsek, kiszállok. Azt éreztem, hogy többet vesz ki belőlem a munka, mint amit visszakapok. Aztán egy jól sikerült forgatás visszahozza a lelkesedésemet, és hajt tovább hónapokig. Mint ahogy az is, amikor úgy látom, hogy az emberek értékelik a munkámat, és hogy el merek utazni ezekre a helyekre.

– Meddig akarod folytatni ezt a munkát?

– Biztos, hogy nem lehet a végtelenségig, pláne nem egy nőnek. Ha családom, gyermekem lesz, már nem tehetem meg, hogy kockára teszem az életemet. Számomra ott fog véget érni ez a munka. Így is nagyon sokan féltenek, és ez okoz is némi lelkiismeret-furdalást. A mi családunk borzasztóan összetartó, engem is mindenben támogatnak, de szegény szüleim meg vannak áldva a gyerekeikkel. A húgom, Naima hasonlóan veszélyes munkát végez. A Nemzetközi Vöröskereszt munkatársaként járja a világot.

– A beszélgetés elején említetted, hogy művésznek készültél. Előfordul még, hogy ecsetet ragadsz vagy hogy írsz?

– Rendszeresen írok, és festek is. Egyik sem olyan, amit el lehet felejteni, bár mindkettőt folyamatosan fejleszteni kell. Sajnos az újságírószakma kicsit beszűkíti az embert. Nagyon nehéz egyszerre nagy hévvel figyelni a napisajtót, majd szépirodalmat olvasni, novellát írni vagy festeni. Van, amikor újra lendületet veszek, ilyenkor mindig rájövök, hogy nem lenne szabad elhanyagolnom az írást. Sajnos a hétköznapokban szinte lehetetlen erre időt szakítani, ezért kellenek bizonyos időszakok, amikor az ember kiszakítja magát a munkából. A szabadságom alatt rengeteget olvasok, ilyenkor tudok nyugodtan írni és festeni, de van, hogy képtelen vagyok leállni. Ha Szíriában töltöm a szabadságomat, folyamatosan keresem az interjúlehetőségeket. Előfordult, hogy operatőrt béreltem, és leforgattam azt, amit érdekesnek találtam.

– Tegyük fel, hogy van már egy gyermeked, még inkább, hogy megvalósul a világbéke, és nincs többé szükség haditudósítókra. Mivel szeretnél foglalkozni akkor?

– Őszintén szólva: nem tudom. Bár a televíziózás olyan életvitelt követel, melyet egy bizonyos kor után már nem kell erőltetni, valójában nehéz erről előre gondolkodni. Olyan szakma ez, amely mindig tud újdonságot hozni. Öt évvel ezelőtt sem hittem, hogy ezzel fogok foglalkozni. Elképzelhető, hogy holnap kapok egy olyan lehetőséget, amit aztán még húsz évig örömmel csinálok, de az is meglehet, hogy képzőművészetből fogok élni.

  • Nők Lapja Cafe
  • Tamás György
  • 2009. 02. 16.