HÁBORÚK FÖLDJÉN

 

/Részlet: Háborúk Földjén – Libanon/


Régi ismerősként fogadnak minket a tetőn. Azt mondják, néhány órája lebombázott egy belvárosi felüljárót az izraeli légierő. Elmagyarázzák, hová kell menni, és figyelmeztetnek, hogy vegyek fel golyóálló mellényt. Oké, oké, hoztunk azt is – mosolygok. És titkon abban bízom, soha nem látják meg, milyen jó kis mellényünk van.

Kinyitom a csomagtartót, ahol két gondosan bekészített zöld mellény várja, hogy végre akcióba lépjen. Golyóálló mellények. Hogy milyen golyót képesek felfogni, az más kérdés. Leginkább paintball golyóra tippelnék. Ahogy kiráncigálom az egyiket, elfog a röhögőgörcs. Az egész nincs több három kilónál. Szerintem egy erőteljesebb késszúrást sem fogna föl. De ez van, ezt kell szeretni. Két napja még ilyenünk se volt. A mellényeket ugyanis az utolsó pillanatban kaptuk kölcsön, tévés kollégáktól. Ők pedig valószínűleg vámosoktól szerezték, mert mindkettő hátán nagy betűkkel éktelenkedett: ZOLL. Amikor hazavittem a kölcsönszajrét, a húgom, Naima is majdnem elröhögte magát.
– Szerinted nem gáz, hogy vámos felirattal a hátatokon fogtok rohangálni egy háborúban?
– De, szerintem nagyon gáz.
– Akkor tüntessük el.
– De hogyan?
– Bízd rám! – mosolygott. És az én kreatív kishúgom fél óra alatt megoldotta a problémát: szétvágott egy régi, kék színű pólót, amire óriási betűkkel ráírta: PRESS. Aztán rávarrta ezt az anyagdarabot a ZOLL feliratra.
– Ezt nevezem. Hand made in Hungary. Ilyen golyóálló mellénye tutira senkinek nem lesz egész Libanonban – dőltünk mindketten a röhögéstől.
Persze most, hogy a mellényt fel is kell vennem, már kevésbé tűnik viccesnek az egész. De újra és újra meg kell tanulnom: háborús helyzetben le kell vetkőznöm a hiúságomat. Azért eldöntöm, hogy amint visszaérünk a hotelbe, írok egy kérelmet a vezetőségnek, hogy vegyen a tévé néhány rendes golyóálló mellényt. Olyat, ami tényleg életet is menthet. Az ötletet Laci is támogatja, sőt, azt is tudja, hol lehet ilyen csináltatni, személyre szabottan.

A lebombázott helyszín sokkolóan hat: a felüljáró fele szó szerint leszakadt. A megmaradt részen pedig három méter átmérőjű kráter tátong. Az ide csapódó bomba ugyanis nem robbant fel, csak hatalmas lyukat ütött az aszfaltba. A környéket lezárta a katonaság, de némi könyörgés után beengednek minket. Kicsit bosszúsan méregetnek, ahogy bejárjuk a romos helyszínt. Háborúban a hadsereg többnyire nem szívleli a médiát – egy mindenre kíváncsi, mindenhová befurakodó újságíró csak púp a háton. De ez így van rendjén. Csinálja csak mindenki a dolgát. Ők védjék a lakosságot, mi meg informáljuk őket. Épp egy stand-upot szeretnék mondani, amikor át kell jutnom egy nagy kupac aszfalttörmeléken. Ahogy ott botladozok, Laci a lábamra néz.
– Nem mondod, hogy papucsban jöttél?!
Én is a lábamra nézek. Csinos papucs, kényelmes nyári öltözék. Otthon. Na de itt? Golyóálló mellény és papucs?! Basszus, mekkora barom vagyok! Ezt teszi velem az első napi fáradtság, a kánikula és a kapkodás. De tudom, hogy Laci megoldja a dolgot.
– Légyszi, majd komponáld ki a lábfejemet a képből! – kérem.
– Megoldom – mordul vissza Laci. De látom, hogy mosolyog. Nincs mit tenni, az ember testének, lelkének, tudatának is át kell állnia háborús üzemmódra. És ez nem megy egyik pillanatról a másikra.

 

/Részlet: Háborúk Földjén – Izrael/

Megtudom, hogy az áldozatok száma egyik oldalon sem változott az utóbbi egy órában,és már állítanak is a kettes számú kamera elé. Hátranézek, mit látnak majd mögöttem a nézők: merő feketeséget, miután az izraeli légierő lebombázta a gázai elektromos műveket, és elment az áram. Nem ártana ezt is elmagyarázni néhány szóban – fut át az agyamon, amikor a technikus a fülembe teszi a fülhallgatót, és a kezembe nyomja a mikrofont.
– Most jöjjön egy rövid használati utasítás – néz sokat mondóan a szemembe. – Látja ott azt a betonépületet? Az egy bunker. Oda fogok én is, és a kamerát kezelő ember is befutni, ha megszólal a légi sziréna. Az sem fog minket érdekelni, ha éppen adásban van, mert nem akarunk itt megdögleni. Ha gondolja, maga maradhat, a kamerát nem kapcsoljuk ki. De én ezt mégsem ajánlanám, egy meló sem ér annyit, hogy itt hagyja a fogát. Inkább fusson a bunkerbe, és még a bejelentkezést is folytathatja. Ez ugyanis vezeték nélküli mikrofon – direkt ilyet kértünk erre a terepre. Ha elfut, hangban akkor is adásban marad, és a nézők hallani fogják magát. Stimmel?
Mit lehet erre mondani? Stimmel. Muszáj volt pont adás előtt három perccel sokkolnia ezzel?
– Hesna, megvagy? Kérdezi egy hang a fülemben. Ez már Budapest, a gyártásvezető. – Két perc és adásban vagy!
– Oké, kösz – válaszolom, és próbálom gyorsan összeszedni hatvan másodpercre szabott gondolataimat.
– A Gázai övezet határán van tudósítónk, Al Ghaoui Hesna. Szervusz Hesna! Egyre többet beszélnek arról, hogy az izraeli hadsereg lassan a szárazföldi hadműveleteket is megindítja. Mit lehet tudni erről? – kérdezi D. Tóth Kriszta, és ekkor forróság, enyhe remegés fut át a testemen – basszus, el lehet szokni az élőzéstől! Nehogy már izguljak! Ilyenkor kell egy óriási (de láthatatlan) nagy levegőt venni, lenyomni a hasba, az segít. Menni fog – biztatom magam, és fel sem ocsúdok, már magyarázom is a tévé előtt ülő nézőknek, hogy miért valószínű, hogy hamarosan tankok indulnak Gáza város felé, hogy hány palesztin halt meg az övezet bombázásakor, és hány izraeli házba csapódott Kasszám rakéta.
– Al Ghaoui Hesna, köszönjük szépen – hallom Kriszta hangját. Én is bólintok egyet. Ekkor – de csak ekkor – már el lehet ereszteni egy nagyon halvány mosolyt. Borzasztóan nehéz megtalálni a megfelelő hangvételt egy háborús bejelentkezéshez. Szomorú téma, mégsem beszélhetek úgy, mintha gyászjelentést olvasnék. Egyrészt nem szabad azonosulni. Másrészt a nézők fél percen belül vagy eret vágnak, vagy – inkább – átkapcsolnak egy másik csatornára.
Ahogy leszerelem magamról a fülest, az adóvevőt, észreveszem, hogy minden izmom görcsben. Hát igen, azért minden élőzés nagy stressz, ami megviseli a szervezetet, akárhányszor csinálta már az ember. Pláne, ha közben azon kell agyalnom, mit csináljak, ha tényleg megszólal az a légiriadós sziréna.
Ez jár az eszemben, meg az, hogy futnék-e vagy maradnék, miközben autózunk a szálloda felé. Szinte látom magam előtt, ahogy sivítani kezd a fültépő hang, és mindenki rohanni kezd a bunkerbe. Ez Szderótban akár óránként megtörténhet, a helyieknek ez már nem újdonság.  A Híradóban viszont médiatörténelmi pillanatot írnék, ha élő adásban menekülnöm kéne. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám, ahogy elképzelem a szerkesztő arcát a vezérlőben. Aztán lehervad a mosolyom, ahogy a szüleim arcát is elképzelem otthon. És azt kívánom, ezt soha ne kelljen átélniük.

 

/Részlet: Háborúk Földjén – Izrael/

Telefoncsörgésre riadok fel, reggel hatkor. Elképzelni sem tudom, ki hívhat ilyen képtelen időben, a forgatás utolsó napján. Mindent leverek az éjjeli szekrényről, ahogy kitapogatom a mobilt. Nawzad hív.
– Jó hírem van! Ha még érdekel titeket Halabzsa és Balisztán, ma el tudunk utazni – mondja.
Egyből felpattanok az ágyban.
– Ez komoly? Már ébresztem is Lacit!
Egy óra múlva már az autóban zötykölődünk. El sem hiszem, hogy az utolsó pillanatban mégis összejön ez a forgatás. A halabzsai mészárlással legutóbb akkor volt tele a sajtó, amikor Szaddám Huszein pere zajlott. Akkor még nem is sejtettem, hogy hamarosan azon a domboldalon fogok sétálni, ahová az első vegyi fegyvereket ledobták. A több órás úton azon gondolkodom, vajon mennyire lesz sokkoló az élmény? A történtekről csak néhány archív snitt járta be a világot: felpüffedt arcú halottak fekszenek a földön, végig az utcákon. A látvány annyira borzasztó, hogy a felvétel szinte egyetlen kockáját sem tehettem be soha a híradós, panorámás anyagaimba. De most a saját szememmel láthatom, érezhetem, kérdezhetem a túlélőket, hogy pontosan mi történt, és ma hogyan boldogul a vegyi fegyverekkel letarolt város? Vajon egy közösség kiheverhet valaha egy ilyen sokkot? A választ szinte azonnal megkapom, amikor begördülünk egy halabzsai emlékhely udvarára, és a fotókkal borított falhoz vezetnek minket.

Dermedten állok, előttem több száz fekete-fehér fénykép. A fotókon gyerekek, öregek, nők és férfiak fekszenek szanaszét a földön, kitekeredett pózban. Kurdok, akiket 1989-ben vegyi fegyverrel támadtak meg Halabzsa városában. A legtöbb áldozaton látszik, hogy küzdött az életéért az utolsó percig. Látszik, hogy lassan ölte meg őket a vegyi gáz.
Hogy mennyi ideig tartott haláltusájuk, azon múlott, milyen típusú anyagot lélegeztek be. Egyes gázok hirtelen fulladási görcsöket okoztak, volt, amelyiktől véres hab ömlött ki az áldozat száján. Az egyik legkegyetlenebb fajta nevetőgörcsöt okozott. Túlélők mesélték a világ legpokolibb felvonását:  megmérgezett emberek teste rázkódik a nevetőgörcstől, miközben a szemükből ordít a félelem haláltusájuk utolsó perceiben.
Szomorú, fojtogató érzés kavarog bennem. Ilyen pillanatokban kell erőt venni magamon, és tenni egy hatalmas lépést hátra, lelkileg. Bachtiar Omar Abdallah  lép mellém. Az egyik fotóra mutat. Az utcában egy kis teherautó áll, a platóján halottak hevernek. A kocsi oldalán egy test csüng, lelógó fejjel, élettelenül, mint egy zsák.
– Ez vagyok én – mondja a férfi.
Nem hiszek neki. Megnézem közelebbről is a képet. Nem hazudik.
Hideg futkározik a hátamon, megszólalni sem tudok.
– De mégis… hogyan?
– Szerencsém volt – mondja rezzenéstelen arccal.
És mielőtt elmesélné túlélésének csodálatos történetét, leültet egy székre.
– Előbb tudnod kell, mit művelt Szaddám Huszein. Mert a világnak fogalma sincs, milyen brutálisan lépett fel ellenünk.

 

Kapható a könyvesboltokban!